Boza. Egy ősrégi ital, melynek története több ezer évvel ezelőttre, Mezopotámiába vezethető vissza és melynek megítélése legalább annyira megosztó volt, mint anno a kávéé, hiszen egyszer betiltották, egyszer nagy kedvenccé vált.
Az előző bejegyzésemből megtudhattátok, hogy milyen szerepet játszottak a török kávéházak az Oszmán Birodalom társadalmi életében és említésre került az igazi török fekete leves is, az a parázson készülő kávé, mely zaccot hagy a csésze alján és e zaccból az idősebb generációk még jósolni is tudnak.
Az őszi szürke hétköznapokon egyre inkább visszahúzódunk a már megszokott, otthonos bárjainkba vagy a gombamódra szaporodó újhullámos kávézókba, ahol teljesen abszurdnak tűnő eszközökkel főzik, áztatják, szűrik és még ki tudja mit csinálnak a kávénkkal.
Egyre kevesebb gyerek locsolkodik Húsvétkor vagy játszik betlehemest Karácsonykor… Sajnos ezt teszi velünk sokszor a nagyváros.. Rohanás, személytelenség, összevisszaság – akármennyire is szeretünk Budapesten vagy más nagyvárosban élni, valahogy a vidéki nagyszülőknél töltött ünnepek hangulatát sosem tudjuk elfelejteni és mint valami varázslatos eseményre gondolunk vissza ezekre a napokra.
Elindultak Mekkába a muszlim hívők – az életükben egyszer kötelező – zarándoklatra, török barátaim sorra mosolygó báránykákat posztolnak ki facebookon, miközben vagy vidéki házukban sajátkezűleg vágják le az állatokat vagy a nagyvárosokban bérvágásra fizetnek be. De hogy mi történik tulajdonképpen és mi ennek a gasztronómiai vonatkozása?
Mikor nyáron Máltán voltam nyaralni, sokat gondolkoztam, hogy a leginkább keserű történelmi emlékeken kívül van-e még más, lehetőleg gasztronómiai kapocs ami a máltaiakat a törökökhöz köti?
Füge. Nem tudom eldönteni, hogy szép-e ez a szó. Ugyanakkor minden bizonnyal szebb mint az angol fig, de számomra a török incir (indzsir) szót nem tudja lekörözni. De minek is beszélek magáról a szóról, mikor kimondatlanul, némán is ez a második legszebb gyümölcs a gránátalma után. Szerintem:)
Mióta 2005-ben első alkalommal Törökországban jártam, azóta ámulok és bámulok, hogy bár első ránézésre meglehetősen különbözőnek tűnnek a magyarok és a törökök, mégis a kis részletekben mennyi hasonlóság fedezhető fel. Az újabb bejegyzésemhez cikkeket olvasva tettem egy újabb felfedezést és azt hiszem, most már tényleg el kell fogadnom azt, hogy mi testvérnépek vagyunk, ahogy azt a törökök állítják. 🙂
Mikor a főzőkurzuson a tanítványaim meglátják, hogy hány kiló cukrot és/vagy tejszínt fogunk használni 1-1 török édességhez, rendszerint felmerül a kérdés, hogy ekkora kalóriabevitel mellett hogyan maradnak a törökök vékonyak?
Felmerülhetne a kérdés, hogy miért is szentelek egy bejegyzést pont a böjt havának, mikor egy gasztroblog pont hogy az evésről kéne, hogy szóljon.
