Isztambul és gasztronómia… Két olyan szó, melyek hallatán megremeg a szívem! Hát még ha ezt a kettőt párosítjuk! Múlt hétvégén nagy boldogságomra ez így meg is valósult!
Az elkövetkező bejegyzésekben szeretném nektek is elmesélni, hogy miket láttunk, kóstoltunk és szagoltunk, így képzeletben ti is kicsit elrepülhettek velem ebbe a csodás városba és talán még a kedvetek is megjön ahhoz, hogy a következő alkalommal velem tartsatok!
Az első nap, miután megérkeztünk Isztambulba, utunk az európai oldalra, Ortaköybe vezetett, ahova nem csak azért érdemes ellátogatni, mert a tengerpartról gyönyörű kilátás tárul elénk a Boszporusz öbölre és az első hídra, hanem azért is, mert itt lehet enni a város legjobb kumpirját. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az esős időben a főétel előtt egy kis meleg levesre vágytunk és rögtön egy tradicionális török levessel, az ún. işkembe çorbasıval (iskembe csorbaszi), vagyis a török pacal levessel kezdtük meg gasztronómiai utazásunkat. A leves elkészítése nagyon egyszerű, ugyanis a főtt, felkockázott pacalt vízzel újra fel kell forralni, külön tányérban joghurtot, lisztet, tojássárgáját, citromlevet összekeverni, sózni, borsozni, hőkiegyenlítés után pedig hozzá kell adni a pacalhoz. Tálaláskor finomra vágott fokhagymára rászedjük a levest, a tetejére pedig pirospaprikával ízesített olvasztott vajat csorgatunk. A török fiatalok esküsznek rá, hogy egy hosszan átmulatott éjszaka után, úton hazafelé egy işkembe elfogyasztása tökéletes gyógyírként szolgál a leharcolt gyomornak és egész biztosan enyhíti a következő napi másnaposságot. A török és a magyar pacal közti talán legnagyobb különbség, ami feltűnt utastársaimnak is, az az volt, hogy Törökországban sokkal puhábbra főzik a pacalt, viszont van egy kis jellegzetes illata, amit a magyar pacalpörköltben nem lehet érezni.
Mostmár, hogy előkészítettük gyomrunkat, irány a kumpirsor, ahol legalább 10 kumpirárus próbált a saját standjához csábítani minket szebbnél szebb bókokkal!
Na de mit is lehet tudni a kumpirról? Mivel manapság már szinte minden utcasarkon találunk kumpirárust, azt hihetnénk, hogy ez az étel már évszázadok vagy legalábbis évtizedek óta a török konyha egyik alapétele. Pedig csak az 1990-es években terjedt el és lett belőle népszerű török street food. Ha minden igaz a törökök az egykori Jugoszláviából lopták ezt az ötletet. Ott már régóta a fóliában sült krumplit krumpirnak hívták és szokás volt mindenféle salátákkal megtölteni. Ezt az ötletet turbózták fel a törökök. Nagyobb méretű burgonyát alufóliában megsütnek, majd középen félbevágják, sózatlan vajjal és kaşar peyniri (kasar pejniri), török sárga színű, a mi trappista sajtunkhoz hasonló keménysajttal összekeverik, így a krumpli héjában egy finom krumplipüré keletkezik. Ezután a szivárvány minden színeit felvonultató, hűtőpultban sorakozó feltétekből válogathatunk ízlésünk szerint. Csak néhány példa azok közül, melyeket én választottam. Zöldborsó, kukorica, paradicsomszószos virsli, fekete olívabogyó-paszta, zöld olívabogyó, fűszeres aprószemű bulgur.. De ezenkívül számos majonézes saláta és savanyúság közül is választhatunk. Olcsó és laktató fogás, mely a nap bármely szakában jól esik az éhes gyomornak.
Fotók: Tóth Ágnes
Az ételek után pedig még egy érdekesség az isztambuli kávézók és éttermek működéséről. Vacsora után betértünk egy tengerparti étterembe, hogy a hajónk indulásáig igyunk még egy teát levezetésnek. Legnagyobb meglepetésünkre azonban a pincér azt mondta, hogy este már nem szolgálnak fel kávét, teát és egyéb forró italokat, csak alkoholt és ételt. Bárhogy is törtük a fejünket, magunktól nem sikerült rájönni, hogy mi lehet az oka ennek a furcsa szokásnak. Végül egy helyi barátomtól tudtam meg a megfejtést: este, amikor a családok és baráti társaságok hosszabb időre ülnek be egy étterembe vagy kávézóba beszélgetni, a vendéglátósok inkább olyan termékeket próbálnak eladni, amiből nagyobb haszonra tehetnek szert. Ha egy baráti társaság egy bárban eltöltene két-három órát és csak fejenként 1-2 teát inna, amit 2-3 líránál többért nem szokás eladni, a bekerülési költsége pedig 0.5-1 líra, akkor csekély hasznot realizál és a társaság a hosszú beszélgetéssel csak foglalja a helyet. Ha viszont csak alkoholt vagy drágább innivalókat szolgálnak fel, akkor a baráti társaság sokkal több pénzt költ el azalatt a néhány órás beszélgetés alatt. Így hát, aki nem vágyik alkoholra, annak tovább kell keresgélnie és olyan helyet választani, ami kifejezetten kávézóként vagy teázóként működik.
A következő bejegyzés az európai oldalon töltött napunk első néhány helyszínét fogja bemutatni. Lesz bárányfejtől kezdve lekvárokon át savanyúságig sok-sok finomság! A fotók pedig hamarosan megtekinthetők a blog facebook oldalán!